Térkép - Nemzetközi repülőtér

A nemzetközi repülőtér olyan repülőtér, amely vámkezelést és útlevélellenőrzést biztosít az egyes országok közt utazók számára. A nemzetközi repülőterek jellemzően nagyobbak, mint a belföldi forgalmú repülőterek, gyakran hosszabb futópályákkal rendelkeznek, és alkalmasak a nemzetközi forgalomban általában használt nagyobb méretű repülőgépek fogadására. Méretük az egészen nagytól (pl. a London-Heathrow-i repülőtér) az egészen kicsiig (például a Fa'a'ā nemzetközi repülőtér Tahiti szigetén) terjed. A nemzetközi repülőterekről sok országban belföldi járatok is indulnak (sok helyen, például az isztambuli Atatürk nemzetközi repülőtéren, a kül- és belföldi járatoknak külön terminálja van).

A 20. század közepe óta, amikor a nemzetközi repülőterek elkezdtek infrastruktúrát kiépíteni a nemzetközi polgári repülőjáratok számára, a repülőterek épületei, működése és irányítása egyre kifinomultabbá váltak. A biztonság érdekében részletes technikai szabályrendszer alakult ki, a globális konzisztencia érdekében pedig közös kódrendszert fejlesztettek ki a világ repülőterei számára. A több millió utast és járatot kiszolgáló létesítményrendszer az egyik legösszetettebb és legösszefüggőbb rendszer a világon. A 21. század második évtizedére a nemzetközi repülőterek száma meghaladta az 1200-at, és évente csaknem kétmilliárd, nemzetközi járatokon utazó utas, valamint 50 millió tonna rakomány halad át rajtuk.

Magyarországon öt nemzetközi repülőtér található, melyek közül a budapesti és a debreceni bonyolít jelentősebb forgalmat.

1919 augusztusában Londonban nyílt meg az első, menetrend szerinti nemzetközi légi járatokat indító repülőtér, a Hounslow Heath repülőtér, melyet később bezártak, helyét az 1920 márciusában megnyílt croydoni repülőtér vette át, ez 1959-ig működött. Az amerikai kontinensen az 1928-ban megnyílt arizonai Douglas városi repülőtér volt az első nemzetközi repülőtér; ez napjainkban már csak kisgépes légiforgalmat szolgál ki.

A nemzetközi repülés korai napjaiban a repülőterek kevés infrastruktúrával rendelkeztek, bár „ha gondok akadtak a hajtóművel, a repülőgépek rengeteg helyen le tudtak szállni”. A négyhajtóműves gépek még nem voltak alkalmasak arra, hogy nagy távolságú, óceánok fölötti utakat leszállás nélkül megtegyenek, így elterjedtek a hidroplánok. A leghosszabb nemzetközi útvonalon (ami később a Nagy-Britanniát Ausztráliával összekötő ún. Kenguru-útvonal lett) a repülőgépek vízi leszállóhelyeket használtak például Surabaya indonéz városban, valamint a nyílt tengeren Kupang mellett. Sydneyben Rose Bay lett a város vízi leszállóhelye.

A nemzetközi repülőterek a polgári repülés mellett gyakran katonai célokat is szolgáltak, emellett fenntarthatóságukra a technológiai fejlődés is gyakran hatással volt. A Kiribatihoz tartozó Főnix-szigetek repülőterét, a Kanton-szigeti repülőteret például a II. világháborúban katonai repülőtérként használták, később pedig légitársaságok vettek fel itt üzemanyagot, például a Qantas, amely az 1950-es évek végén állandó személyzetet állomásoztatott itt. Az 1960-as évek elején megjelent olyan, sugárhajtású repülőgépek – például a Boeing 707 –, amelyek képesek voltak megszakítás nélkül megtenni az Ausztrália/Új-Zéland és Hawaii közti távolságot, szükségtelenné tették az üzemanyagfelvételt a csendes-óceáni szigeten, így a repülőtéren megszűnt a rendszeres légiforgalom. Más repülőtereket, például a hongkongi Kai Tak repülőteret akkor szüntettek meg, amikor már nem bizonyultak elegendőnek a forgalom kiszolgálására, és újat kellett építeni helyettük.